Nem tudom mi vett rá ezen a kései órán, hogy papírra ( vagy legalábbis digitálisra..) vessem a gondolataim. Sokan mondják, ha túlságosan is kavarog az elménk, és nehezen tudunk kikászálódni legsötétebb bugyraiból, a legegyszerűbb kiírni magunkból. Talán igaz lehet, így teszek hát egy egyszerű tesztet. Nem voltam jó fogalmazó, sosem leszek, de törekszem arra, hogy te, kedves olvasó, átérezhesd azokat a momentumokat, amik nap, mint nap történnek velem. Megpróbálom bemutatni úgy a dolgokat, hogy átlátható legyen, de nem garantálhatok semmit. Talán megszeretsz ez után az irkafirka után, netán gyűlölni fogsz és gyengének tartasz. De végső soron nem hiszem, hogy én lennék az, akin dohogva vagy csodálkozva álomra hajtod a fejed. Légy hát megértéssel kérlek, hisz ezek csak egy olyan ember szavai, aki ugyanúgy próbál lavírozni az élet és az érzelmek pengeélén, mint bárki más.

                Az utóbbi két hétben túl szentimentálisnak érzem magam. Lengyel dalok, vissza, visszacsapongó emlékek. Talán a jövőkép teljes hiánya, ami miatt kétségbeesetten kaparom össze az elmúlt félév pillanatait. Jövőre, ha minden összejön, lediplomázom. Kikerülök az egyetemről, és ott fogok állni a kapuban, kétségbeesve, és attól gyötörve, hogy van egy nemes és szép szakmám a régészet képében, de mégsem fogok munkát találni. Napról napra élek most is, hiszen nem tudhatom mi fog történni holnap, nem tudok biztos terveket szőni arra, hogy mi lesz majd akkor ha…így nem tudok harcolni, és dolgozni valamiért, és végső soron ezért nem töröm magam. Miért is tenném, ha nem látom azt a bizonyos fényt az alagút végén…tán magát az alagutat sem. Elmúlt fél év. Talán nincs rosszabb, mint amikor az ember alól kicsúszik hirtelen a talaj, és hirtelen azt veszi észre, hogy egész addigi életképe, amit úgy dédelgetett, nevelgetett köddé foszlik. Persze, figyelmeztetve voltam, hogy hülyeség olyasvalakivel kapcsolatot kezdeni, aki szó szerint ezer kilométerre él tőled, és még a nyelvedet sem beszéli. Nem érdekelt. Kristálytisztán emlékszem mikor bejelentette, hogy ő bizony most lejön hozzám Szegedre, és nézi is a buszokat. Egy lány, akivel egyszer találkoztunk egy lengyel rendezvényen, egy átbeszélgetett nyár után hirtelen látni akar engem.  Egyszerűen a lelkembe égett az a pillanatnyi félelem és terror, amikor nem találtam őt a népligetben, és a legrosszabból tartottam. És szintúgy bennem él az a határtalan boldogság, amikor végre megtaláltuk egymást a pesti éjszakában. Akkor már sejtettem, hogy ez valami más, mint az eddigiek. A kis szegedi vizit hamar eltelt, és azon kaptam magam, hogy a családomtól, mindenkitől titokban tartva (hisz ellenezték volna) felültem a Varsóba tartó vonatra úgy, hogy csak a szerelem által fűtött meggondolatlanságom, és a belé vetett bizalmam vezérelt.  Hová tűntek ezek a napok? Ezek az érzések, és az, amikor a fülembe súgta, hogy én vagyok élete szerelme, és biztonsággal válaszolhattam neki, hogy én is így érzek. Hogy végre révbe értem. Kaptam végre értelmet és célt, el tudtam képzelni egy kis viskót az erdő szélén ahova visszavonulhattunk volna, ha időnként elviselhetetlen lett volna a város bűze, és az a közös kis olvasószoba, ahol egymás hátának dőlve csendben lapozgathattunk volna. Miért kellett elromolnia? Miért kellett minden búcsúzásnak egyre nehezebbnek lennie, addig, míg végül a fájdalom elviselhetetlenné vált számára. Nincs erőm hibáztatni sem istent, sorsot, sem embert ezért. Csupán félek. Tudom, hogy tovább kell haladnom, hisz senki sem fordíthatja vissza azt a bizonyos kereket. De mégis mi lesz, ha elengedtem az egyetlent, akiért hajlandó voltam az ismeretlennel is szó nélkül dacolni. És vajon tudok e majd szeretni újra valakit úgy, ahogy őt. Nem érezném fairnek, ha nem lennék rá képes. Mert én örökre ott hagytam egy darabot a lelkemből és a szívemből, abban a poros kis Łódz-i albérletben.